A fenti történeti bevezetés után fontosnak látszik a vallásfilozófia szisztematikus kérdéseinek áttekintése, amelyre nézve kiemelkedő fontosságú a metodológiai probléma. A módszer kérdését a kortárs angolszász vallásfilozófia diszkussziójának mérlegelésével tudatosíthatjuk. Ez a vallásfilozófia érvelő: legyen szó bármiről, eljárása kifejtett vagy formalizált vallási kijelentések, kijelentéscsoportok összetett, filozófiai és logikai mérlegelése. Ennek kapcsán leszögezhetjük, hogy diszkrepancia van a vallás eredeti megnyilvánulási formája és azon mód között, ahogyan az érvelő vallásfilozófia eljár. A vallás ugyanis elsősorban kijelent; még akkor is, ha a vallási élményben szereplő igazságélmény egyszerre tartalmaz határozott ismeretet és kimondhatatlanságot, ineffabilitást. A vallás az ineffabilitást határozott kijelentésekre fordítja le, ekként közvetíti: téziseket, tanítást közöl a valóságról és önmagáról, illetve e kettő összefüggéséről, eredetéről és céljáról. Ha érvelő eljáráshoz folyamodik is, elsősorban nem ez jellemzi. Még csak nem is kijelentések sorozata; hiszen a vallásos ember vallási hite vagy képzete nem kizárólag propozicionális. Elsősorban egyfajta ismeretről, tudásról, intencionális állapotról van szó, amely lehetővé teszi önmagunk és a világ valódi mivoltának felfogását, és az ennek megfelelő életforma kiválasztását. Magában a vallásban létezvén ez a vallás nem világmagyarázat, ideológia, interpretáció, világnézet, nem szaktudomány, nem ízlés – hanem valóság. Amikor angolul azt mondjuk, hogy a vallás comprehensive doctrine, átfogó tan, azt értjük rajta, hogy nem csupán elmélet, nem is merőben átfogó leírás, magyarázat, hanem a valósághoz valóságosan tartozó, azt feltáró, megnyitó erő.