Már eddig is találkoztunk olyan filozófusokkal, akik tevékenységük jelentős részét a Biblia vizsgálatának szentelték, mint Mersenne, Hobbes, Grotius, Spinoza, Newton, Locke – hogy csak néhányukat említsük. Abban a korszakban, amelyben a történelmi események és személyek elhelyezésének végső kerete a Biblia által előadott s másfél évezred kommentárirodalma révén értelmezett nagy elbeszélés a teremtéstől az utolsó ítéletig, de amelyben ugyanakkor olyan tudományos felfedezések születnek, s olyan történelmi események zajlanak, melyek mintha ellentmondanának e nagy elbeszélésnek, maguk a tudósok s a politikai gondolkodók is késztetve érezhetik magukat arra, hogy megkíséreljék újraértelmezni a keretet. A hagyományos hermeneutika nem alkalmazható – különösen nem a protestáns gondolkodók számára –, ráadásul a cél sem ugyanaz: nem egy hagyományt s egy rögzített intézményrendszert kell megtámogatni, inkább a szabad vizsgálódás jogát védeni s gyakorolni. Voltak olyan gondolkodók e korban, akik fő feladatuknak a nagy elbeszélés újraértelmezésének alapkutatását tartották, s akiknek érveit a filozófus értelmezők különböző céljaik érdekében hasznosították. Közülük ismerkedünk most meg hárommal, La Peyrère-rel, Simonnal és Le Clerckel. A Biblia tüzetes, új szempontú vizsgálatát szükségesnek tartó irányzatok közül kitüntetett jelentősége van az ún. „szociniánusoknak”, nálunk bevettebb nevén unitáriusoknak, akik nem annyira a történeti-filológiai, mint inkább a történeti-racionális értelmezés fontosságát hangsúlyozták, aminek következtében valahányszor egy filozófus a kereszténység ésszerűségéről kezdett beszélni, azonnal szociniánusnak bélyegezték. Különösen érdekes Locke esete, aki utolsó éveiben védekezni kényszerült e vád ellen, s valójában ma sem lehet biztosan tudni, nem volt-e a gyanú némileg megalapozott.