Heidegger Freiburgban tanult teológiát, majd matematikát és fizikát, ám végül a filozófia mellett döntött. 1913-ban írt szakdolgozata a pszichologizmus problémájáról már elárulja érdeklődését Husserl filozófiája iránt. Habilitációs írását, amely Duns Scotus kategóriaelméletéről szól, 1916-ban védte meg. 1922-ben Marburgban, a neokantianizmus fellegvárában kapott állást. A Lét és idő 1927-ben jelent meg, Heidegger pedig a következő évben megkapta a nyugdíjba vonuló Husserl katedráját Freiburgban. A német szellemi élet meghatározó figurájává vált. Ellentéte a neokantiánus filozófiával az 1929-es davosi filozófustalálkozón vált egyértelművé, ahol Cassirerrel éles vitát folytatott Kant filozófiájának értelméről. Ezután adta közre Kant és a metafizika problémája című művét. Ugyanebben az időben azonban már Husserltől is egyre inkább eltávolodott. A kettejük közötti filozófiai ellentéteket még a politikai nézetkülönbségek is felerősítették, különösen a náci hatalomátvétel évében, amikor Heidegger azzal fejezte ki szimpátiáját az új rezsimmel, hogy elfogadta a freiburgi egyetem rektori tisztét. Egy év elteltével azonban lemondott és semmilyen egyéb tisztet nem vállalt. A második világháború után náci múltja miatt visszavonták professzori engedélyét, amit csak 1951-ben kapott vissza. A kényszerű visszavonultság ellenére egyre ismertebb lett külföldön is. A politikai múltjával kapcsolatban megújuló vitákra reagálva 1966-ban interjút adott a Spiegel magazinnak, ám azzal a feltétellel, hogy azt csak halála után közölhetik. Még halála előtt elkezdődött a csaknem száz kötetre tervezett összes műveinek kiadása. Pár nappal halála előtt a következő mottót választotta az összkiadás élére: „Utak, nem művek”. Ezzel akarta kifejezni, hogy filozófiája nem meghatározott tézisek és állítások rendszere, hanem a gondolkodás útjainak keresése. Nem véletlen, hogy a legfontosabb tanulmányait összegyűjtő kötetek címe is az útra utal: Rejtekutak (Holzwege, 1950), Útban a nyelvhez (Unterwegs zur Sprache, 1959), Útjelzők (Wegmarken, 1967). Mindazonáltal Heidegger úgy nyilatkozott, hogy a különféle utakon ugyanaz a kérdés vezette: a létre irányuló kérdés, első korszakában a metafizikai hagyomány elmélyítésével, az úgynevezett „fordulat” utáni második korszakában pedig a metafizika meghaladásával.