1795. február 4-én Schelling a következőket írja Hegelnek: „Időközben spinozista lettem! Ne csodálkozz. Hamarosan megtudod, hogyan. Spinoza számára a világ (az általában vett objektum a szubjektummal szemben) minden, számomra az én. Számomra úgy tűnik, hogy a kritikai és a dogmatikus filozófia különbsége abban áll, hogy az előbbi az abszolút (nem az objektum által feltételezett) énből, az utóbbi pedig az abszolút objektumból vagy nem-énből indul ki. Az utóbbi végső soron Spinoza, az előbbi Kant rendszeréhez vezet” (Frank–Kurz 1975: 126–127). E levél írásakor Schelling éppen hogy átlépte a 20. életévét, még a tübingeni evangélikus szemináriumban tanul. Hegel öt évvel idősebb nála, ő már befejezte tanulmányait, és most éppen Bernben házitanítóskodik. Schellingnek már megjelent egy kisebb könyve, Über die Möglichkeit einer Form der Philosophie überhaupt (A filozófia formájának lehetőségéről egyáltalában) címmel, és hamarosan lezárja a Az énről mint a filozófia princípiumáról (Vom Ich als Prinzip der Philosophie) című művét, amely legjelentősebb fiatalkori műve lesz. A levélrészlet jól tükrözi a filozófiai erőviszonyokat, Schelling szinte iskolás leegyszerűsítéssel magyaráz. E magyarázatnak persze voltak bizonyos forrásai: 1795. január 6-án Schelling ezt írja Hegelnek: „Épp most kaptam meg magától Fichtétől a fejtegetések elejét, a Grundlage der gesamten Wissenschaftslehrét” (Hegel 1989: 124). A mű eleje az első három paragrafust jelenti, és mint láttuk, Fichte éppen a harmadik paragrafus végén írja le a dogmatizmus és a kriticizmus sarkított megkülönböztetését. Schelling nem árulja el, de szinte szó szerint idézi Fichtét. Egy korábbi levelében Schelling arról ír, hogy ő is a kanti filozófia újra-kifejtésére törekszik. „Jelenleg teljességgel a filozófiában élek; teljesen bele vagyok merülve. A filozófia még nincs befejezve. Kant megadta az eredményeket; a premisszák még hiányoznak. S az eredményeket ki képes premisszák nélkül megérteni? – Egy Kant talán, de mihez kezdjen a sokaság?” (Uo.) Most már az a kérdés, hogy hogyan kell értenünk azt, amit Schelling magáról mond, hogy tudniillik spinozista lett. Mind a fenti levélrészlet, mind a korabeli levelezés kontextusa egyértelműen azt sugallja, hogy Schellingnek inkább azt kellett volna írnia, hogy fichteánus lett. „Már az is elég nagy öröm, hogy én lehetek az elsők egyike, akik az új hőst, Fichtét az igazság országában üdvözlik! – Legyen áldott a nagy ember! Ő majd bevégzi a munkát!” (124. sk.). De miért írta akkor Schelling mégis azt, hogy spinozista lett? Egyrészt Hegelnek ebben az időben még fogalma nem volt Fichtéről és a tudománytan koncepciójáról. Ezért Schelling azt mondja, hogy a filozófiája olyan, mint a spinozai, de nem a világból vagy az objektumból, hanem az énből indul ki. A „spinozista lettem” így a filozófia formai meghatározottságára vonatkozik. Másrészt Schelling abban biztos lehetett, hogy Hegelnek van némi fogalma a spinozai rendszerről, méghozzá Jacobi Spinoza-könyvecskéjén keresztül. Ez a könyv ugyanis a tübingeni szemináriumban a diákok kedvenc olvasmánya volt. Az 1827-es müncheni filozófiatörténeti előadásokon Schelling így jellemezte a spinozai filozófia alapgondolatát: „Spinoza szubsztanciája egy szubjektum-objektum, amelyből azonban teljesen hiányzik a szubjektum” (Schelling 1984: 61). Láttuk, hogy már Fichténél is az én a szubjektum és az objektum azonossága; és már Fichte is megfogalmazza azt a gondolatot, hogy ez az azonosság lehet pusztán szubjektív. Schelling szerint Spinozánál ennek pontosan az ellenkezőjét látjuk: a szubjektum és az objektum azonossága objektívként jelenik meg. Most már csak arra a kérdésre kellene válaszolnunk, hogy hogyan tudta átemelni Schelling Spinoza szubsztanciafogalmát. A szubsztancia fogalmának Spinozánál van legalább két olyan vonása, amely Schelling számára hasznos lehetett. „Szubsztancián azt értem, ami […] magában fogható fel, azaz, aminek fogalma nem szorul rá más dolog fogalmára, hogy abból alakítsuk ki” (Spinoza 1997, 25). Ebben az értelemben mind az ént, mind a világot szubsztanciának tekinthetjük. „A szubsztancia természetéhez hozzátartozik a létezés” (Spinoza 1997, 31). Ez a világ esetében még magától értetődő lehet, az én esetében azonban már nagyon speciális tartalma van. Az ént nem tudjuk elgondolni anélkül, hogy egyúttal ne tulajdonítanánk neki létezést. Csakhogy Fichte eredetileg alaptételről beszélt, és nagyon fontos volt számára, hogy ez egy kijelentésben fogalmazódjon meg. Most viszont az elsődleges létezőről van szó. Schelling tudatosítja ezt az elmozdulást, és ennek következtében az alaptétel helyett bevezeti a princípium fogalmát. Így jutunk el ahhoz a programhoz, amelynek kiindulópontja: az én a filozófia princípiuma.