Husserl Göttingenben tanítványok sokaságát gyűjtötte maga köré. A kezdeti időszak másik jelentős fenomenológiai központja München volt, ahol Theodor Lipps (1851–1914) tanítványai lelkesen fogadták a Logikai vizsgálódások újszerű hangját. A müncheni fenomenológusok körének lelke Johannes Daubert (1877–1947) volt, aki alig publikált, a kortársak azonban egyöntetűen úgy nyilatkoznak róla, hogy a vele folytatott viták és beszélgetések a legjelentősebb filozófiai inspirációt jelentették számukra. Alexander Pfänder (1870–1941), a müncheni fenomenológusok meghatározó alakja, már 1900-ban egy programatikus művet jelentetett meg Az akarat fenomenológiája címen. Érdeklődésének iránya leginkább talán a „leíró pszichológia” címkével jellemezhető, ami mind az angolszász empirista ismeretpszichológiával, mind a német pszichofiziológiai szemlélettel szembeszállt. Pfänder szerint a pszichológia feladata a pszichológiai fenomének oly módon való megragadása, ahogy azok „makrokozmikus” totalitásukban mutatkoznak. Husserlhez hasonlóan mindenféle spekulációtól függetlenül és mindenféle elméletet megelőzően a fenomének részletes leírására törekedett. Pfänder később is a fenomenológia és pszichológia közelítésén munkálkodott. Moritz Geiger (1880–1937) a fenomenológiát az esztétika felé tágította, Adolf Reinach (1883–1917) pedig jogfilozófiát dolgozott ki fenomenológiai alapokon. A müncheni körhöz szoros szálakkal kötődött Max Scheler, rajta keresztül pedig Nicolai Hartmann. A fenomenológiai mozgalom korai szakaszának különféle alakjait az köti össze, hogy a filozófiát és a tudományokat előítélettől mentes alapra akarták építeni, amelyet a tapasztalat „fenomenológiai” leírásában véltek megtalálni.