A 20. századi francia gondolkodáson belül kétségtelenül Ricœur nevéhez fűzhető a hermeneutika elterjesztése és új útjainak feltárása. Ricœur fiatalkorában a husserli fenomenológia követője volt, a transzcendentális fenomenológia fő művét, az Eszmék egy tiszta fenomenológiához című könyvet ő fordította le franciára és látta el kommentárokkal. Életműve tekinthető a hermeneutika és a fenomenológia ötvözetének is, bár az angolszász nyelvfilozófia szintén hatott rá. Első jelentős műve, Le volontaire et l’involontaire (Az akarati és az akarattalan, 1950) még a husserli eidetikus módszert követi, célja pedig az, hogy feltárja az akarat fenoménjének alapvető, lényegi szerkezetét. A későbbiekben a fenomenológia felől a hermeneutika felé közeledik. A fenomenológiából átveszi az intencionalitás tételét, vagyis azt, hogy a tudat mindig valaminek a tudata, és ennek a kiegészítő tételét: azt, hogy a tudat mindig jelentésteli módon irányul a tárgyára. A jelentés tehát ugyanolyan fontos lesz Ricœur számára, mint az intencionalitás. Husserllel szemben, aki lehetségesnek tartotta a jelentés közvetlen megragadását a konstitúciós elemzésen keresztül, Ricœur úgy vélekedik, hogy a jelentést mindig csak kerülő úton, a hermeneutikai értelmezésen keresztül közelíthetjük meg. Számára nem lehetséges a filozófia abszolút kezdőpontjáról és alapjáról beszélni, az emberi cselekvés és szenvedés csak a szimbólumok, szövegek, történeti emlékek, művek és intézmények értelmezésének bonyolult és hosszadalmas kerülő útján ragadható meg. Ricœur szerint a fenomenológia feltárta a „jelentésteli” mezejét, ám a hermeneutikára van szükség, hogy ezt a mezőt helyesen tudjuk értelmezni.