Az ICE első klinikai felhasználási területe az endocardialis anatómia felderítése és a többi katéter pozicionálásának segítése volt. Ez a technológia segítette elő az anatómia és az elektrofiziológia kapcsolatának felismerését. Kalman és munkatársai (113), illetve Olgin és munkatársai (66) hagyományos ICE-t használtak pitvari struktúrák – a crista terminalis, a tricuspidalis anulus és az Eustach-szegély (ridge) – felderítésére, melyek a fontos határoló pontjai a tipikus flutter vezetési vonalának. Ezt követően egy másik tanulmányban Friedman és munkatársai (67) szintén ICE használata mellett úgy találták, hogy tipikus flutterben a hátsó blokk tulajdonképpen a hátsó sima falú pitvari területen van, amely a crista terminalissal határos. Sok vizsgáló azonban úgy gondolja, hogy a blokk medialisan van a crista terminalis mellett, ott, ahol a sima falú pitvar átmegy trabeculáltba. Kalman és munkatársai (68) később ICE-t használtak ahhoz, hogy precízen pozicionálhassanak egy multipolaris katétert a crista terminalis mentén, és az utóbbi képletet mint a pitvari tachycardiák jelentős forrását írták le (crista tachycardiák). Kutyákban ICE segítségével precízen lehetett modifikálni a crista terminalis mentén elhelyezkedő sinuscsomó-pacemaker komplexet. Egy másik tanulmányban (69) ICE segítségével azonosították a crista terminalist olyan betegekben, akiknek inadekvát sinus tachychardiájuk volt, majd a sinuscsomó-pacemaker funkció RF-modifikációjához is használták. Annak ellenére, hogy a crista terminalis lokalizációja jól ismert, Marchlinski és munkatársainak (51) vizsgálatai alapján fluoroszkópiával pontatlanul azonosítható, még ICE-val ez nagy pontossággal végezhető.