Létezésükre már akkor voltak biztos adatok, amikor kémiai szerkezetüket még egyáltalán nem ismerték. Először Darwin (1880) kanáriköles csíranövények fényindukálta görbülését tanulmányozva mondta ki, hogy az egyoldalú megvilágítás hatására létrejövő görbülést egy ismeretlen anyag idézi elő. Ha a köles koleoptilcsúcsát levágta vagy sztaniollal árnyékolta, az egyoldali megvilágítás után a görbülés elmaradt. Ha a csúcs ép és fény éri, a görbülés akkor is bekövetkezik, ha a koleoptil alsó része beárnyékolt. Később mások igazolták, hogy e feltételezett anyag az árnyékos oldalon vándorol, mert a fénnyel ellentétes oldalon végzett bemetszések a görbülést megakadályozták. A megvilágított koleoptilcsúcsot zselatinnal visszaragasztva, a görbülés bekövetkezett, ami kétségtelenül bizonyította, hogy a csúcsból valamilyen anyag vándorol a fénnyel ellentétes oldalon lefelé, ami az árnyékos oldal fokozott megnyúlását, a koleoptil görbülését idézi elő. Igen lényeges kísérleteket végzett a magyar Paál Árpád (1919): a levágott koleoptilcsúcsot féloldalasan helyezte vissza a sötétben tartott koleoptil vágási felszínére, s a csúcs alatti oldalon egyoldali megvilágítás nélkül is fokozott növekedést kapott. Went (1928-ban) e technikát továbbfejlesztette. A levágott koleoptilcsúcsokat kis agarkockákra helyezte. A feltételezett növekedési anyag az agarba diffundált, amit azzal igazolt, hogy a kezelt agarkockákat a dekapitált koleoptilok csúcsára féloldalasan helyezte el, s görbülést kapott. Elsőként bizonyította, hogy a koleoptilok görbülését diffuzíbilis anyag okozza (184. ábra).