Az 1942–1944 közötti román béketapogatózások egymással gyakran összefonódó szálait Mihai Antonescu, az ellenzék (elsősorban Iuliu Maniu és C. I. C. Brătianu), valamint Mihály király és bizalmi emberei mozgatták.992 Akárcsak a magyar, a román kezdeményezések is hosszú ideig abból a téves feltételezésből indultak ki, hogy a nyugati hatalmak nem engedik át Európa keleti és középső felét a szovjeteknek, és Európa bolsevizálásának megakadályozása érdekében különbékét kötnek majd a németekkel. Kállayval ellentétben Ion Antonescu feltehetően a sztálingrádi ütközetet követően is hitt abban, hogy Németország képes megnyerni a háborút, és meggyőződéssel vallotta: Románia érdekét az szolgálja, ha kitart Hitler mellett.993 Azt azonban felismerte, hogy Németország katonai ereje egyedül nem elegendő a Szovjetunió legyőzésére, ezért úgy gondolta: meg kellene győzni a szövetséges nyugati hatalmak képviselőit arról, mekkora veszélyt jelent a szovjet hadsereg.994 Így az államvezető tudtával és jóváhagyásával 1942 őszétől egy új szakasz vette kezdetét a román külpolitikában: a fő cél továbbra is Észak-Erdély visszaszerzése és a szovjet fenyegetés kivédése maradt, ugyanakkor Mihai Antonescu – különböző titkos csatornákon keresztül – megpróbálta felvenni a kapcsolatot az angolszász hatalmak képviselőivel.