James Joyce Ifjúkori önarckép című regénye 1916-ban, 4 évvel az Art et scolastique előtt jelent meg. A könyv egy híressé vált dialógusában a jezsuita kollégiumban tanuló Stephen Daedalus Aquinói Tamásra hivatkozva vázol fel egy olyan szépségbölcseletet, mely látszólag tőle, valójában talán inkább Kanttól származik, hiszen Tamás elméletét előbb az igaz, jó, szép jellegzetesen modern hármasságában helyezi el, majd a műalkotás befogadási fázisaiként értelmezi újra: „Hogy befejezzem azt, amit a szépségről mondtam – folytatta Stephen –, az érzékelhető legkielégítőbb vonatkozásainak egyezniük kell a művészi befogadás szükségszerű fázisaival. Ha ezeket megtalálod, megtaláltad az egyetemes szép tulajdonságait is. Szent Tamás azt írja: Ad pulchritudinem tria requiruntur: integritas, consonantia et claritas. Ezt én így fordítom: A szép három dolgot igényel, teljességet, harmóniát és sugárzást. Megfelelnek ezek a befogadás fázisainak? Követed a gondolatmenetemet?”901 A dialógus másik résztvevője, Lynch, természetesen követi a gondolatmenetet, mely a claritas fogalommagyarázatában kulminál: „ha ezt a kosarat befogadtad mint egy dolgot [ez az integritas értelme Joyce szerint, mely a befogadás első fázisa], azután formájának megfelelően szétbontottad és megláttad mint dolgot [consonantia], a logikailag és esztétikailag megengedhető egyedüli szintézist végezted el. Látod, hogy a dolog az, ami, és nem más. A sugárzás, amiről Tamás szól, a skolasztikus quidditas, valamely dolog minéműsége… Az a perc, amelyben a szépnek ez a legfőbb tulajdonsága, az esztétikai kép tiszta sugárzása a maga világosságában láthatóvá válik az ész által, melyet eddig lenyűgözött a tárgy teljessége, elvarázsolt a harmóniája, az a perc az esztétikai élvezet fénylő és csendes megállapodottsága, egy olyan spirituális állapot, mely nagyon hasonlít a szívnek ahhoz az állapotához, melyet Luigi Galvani, az olasz tudós – szinte a Shelley kifejezésének szépségével vetekedő kifejezést használva – a szív varázslatának nevezett.”902