A középkori városban színházépületek még nem voltak, de színielőadások a kocsmákban vagy a templomok előtt, a piactéren gyakoriak. A passiójátékok a sok szereplő és helyszín miatt egy idő után kikerültek a templomból a templom előtti térre, és latin szertartásrészlet helyett anyanyelvű színielőadás lett belőlük. A késő középkorra hatalmas, több napig tartó látványosságokká váltak, sok száz szereplővel. Az előadások legfőbb alkalma Európa-szerte az Úrnapja volt, a pünkösd utáni első vasárnapot követő csütörtök, mely az oltáriszentség ünnepe volt. A szereplők már nem egyháziak, hanem városi mesteremberek. Angliában például a céhek kiosztották egymás között a misztérium-előadás jeleneteit: a vincellérek a Kánai menyegzőt adták elő, a hajókészítők az özönvizet, az aranyművesek a napkeleti királyok érkezését (aranyozott ruhákban, ékszerekkel, kezükben aranykincsekkel), és így tovább. A pokol és mulatságos ördögeinek megjelenítését – nyilván némi vita után – a kalaposokra és szabókra bízták, mert termékeik a bűnbeeséssel voltak kapcsolatosak: a Paradicsomban ugyanis nem kellett sem kalap, sem ruha. A cipészek és csizmadiák dolga volt a szent család egyiptomi menekülésének megrendezése, mivel József gyalog ment, és ez igénybe vette a lábbelijét. A mártáskészítőknek, szegényeknek, mivel nem találtak olyan történetet, amelynek középpontjában a mártás állna, Júdás öngyilkossága maradt. Minden céhnek volt egy szekere, mellyel körbejárta a várost, és helyenként meg-megállva előadta a maga jelenetét. Így az előadást az is végignézhette, aki például az északi kapunál állt, és az is, aki a piactéren.