A járványok visszaszorulása, a nagybetegek eltűnése a többiek szemhatáráról, az orvosi, kórházi és mentőhálózat kiépülése megerősítették a 20. századi emberben azt az érzést, hogy egy olyan társadalom tagja, amely gondoskodik róla, így nagyobb baja nem eshet. Az egészségügy körén kívülről erősítették ezt az érzést a rendőrség, a tűzoltóság, a biztosítótársaságok létrejötte, az állami szociális gondoskodás kiépülése, az élelmezés és a lakásviszonyok javulása – általában a gazdasági és technikai fejlődés tudata. Míg a középkori és a kora újkori emberek mindennapi tapasztalata volt a kiszolgáltatottság, az az érzés, hogy az ember folyamatosan rá leselkedő, súlyos veszélyeknek van kitéve, addig a fejlett világ lakói a 20. században már viszonylagos létbiztonságban éltek. Amerikában 2001-ben például 13,2 millió ember engedhette meg magának, hogy plasztikai műtétet végeztessen. (Egy orr­átalakítás ekkor 3000 dollárba került.) Annál nagyobb megrázkódtatást jelentenek a modern kor embere számára azok a helyzetek, amikor kizökken a hétköznapok megszokott biztonságából. A két világháború, a gazdasági válságok kataklizmái, a környezetrombolás felismerése vagy egyéni tragédiák – betegségek, halálesetek – drámaian döbbentik rá az embereket a létbiztonság „törékenységére”.