Amilyen mértékben rendeződött a helyzet a török hódoltság után, olyan mértékben alakultak meg a Bácska és Bánát városaiban a szegény és magányos betegek befogadására szolgáló civil kórházak. Újvidéken az 1730-as, Zomborban az 1740-es, Versecen az 1750-es, Szabadkán az 1760-as években – általában tehát a 18. század közepén. A kórházakat a 19. század folyamán már a nagyobb községekben is megtaláljuk, részben a helység, részben pedig a pravoszláv, katolikus és zsidó felekezetek, valamint az ipar- és kereskedőegyesületek kezelésében. A százágyas, emeletes újvidéki pravoszláv kórház volt a legnagyobb. A többi néhány szobás földszintes épületben működött, és legfeljebb ötven-hatvan ápoltja volt. Az épületekben a betegszobákon és a hullakamrán kívül a kórház gondnokának kétszobás lakása kapott helyet, és az orvosnak is volt egy szobája. A kórháznak nem volt állandó orvosa. Az elöljáróság csak annyit követelt meg a városi, illetve községi orvosoktól, hogy naponta nézzenek be a kórházba. Legtöbbször azonban ezt sem tették meg, a vizitet a sebészre és a bábákra bízták. A levéltári források megrendítő adatokat tárnak fel a kórházak nyomorúságos állapotáról és a kórházba kerülők siralmas helyzetéről. A rendszerint szalmatetős épület roskatag, levegőtlen és penészes, a férgek és a patkányok tanyája.