Az „elzárás” elve nem állandó, nem nélkülözhetetlen és nem is elégséges fegyelmező eszköz. Vannak fegyelmező eszközök, amelyek sokkal rugalmasabban, sokkal finomabban dolgozzák meg a teret. Először is a helyhez kötöttség elve szerint. Minden egyénnek megvan a maga helye, és minden helyen egy egyén van. Kerülni kell a csoportokra szakadást; fel kell számolni a kollektív képződményeket; meg kell vizsgálni a zavaros, feltűnő vagy bujkáló tömegességet. A fegyelmező tér hajlamos annyi parcellára oszlani, ahány megkülönböztethető test vagy elem van benne. Meg kell semmisíteni a határozatlan felosztás következményeit, az egyének ellenőrizetlen elbújását, zavaros ide-oda mászkálását, hasznosíthatatlan és veszélyes tömörüléseit, vagyis szökésellenes, csavargásellenes, tömörülésellenes taktikát kell alkalmazni. Tudni kell, ki van jelen, ki van távol, hol és hogyan található meg az egyén, hasznos kommunikációt kell létrehozni, a többit pedig megszüntetni, és minden percben képesnek kell lenni valamennyi egyén viselkedésének az ellenőrzésére, minősítésére, megtorlására, a jó tulajdonságok vagy az érdemek mérlegelésére. A megismerés eljárása ez tehát, de a megfékezésé és a hasznosításé is.