A hírtovábbítás módszerei sokat fejlődtek: a lóváltó állomásokat, majd a közlekedés korlátait nem ismerő optikai és akusztikai távírókat végül felváltották a látó- és hallótávolságnak fittyet hányó elektronikus távírók. Mindössze négy évvel az első pesti távíróállomás felállítása után, 1854-ben pedig megszületett a következő nagy lépés elvi megalapozása: a francia Charles Bourseul megjelentette elgondolását arról, hogyan lehetne jelek helyett hangokat továbbítani elektromos úton. Egészen vékony lemezről, úgynevezett membránról írt, amelyet a hang megrezegtet, a rezgés pedig egy áramkört szakít meg, illetve zár újra, nagyon gyorsan. A vevő oldalán az áram ugyanebben a ritmusban rezegtet egy másik membránt, amely ezáltal reprodukálja az adó hangját. Megszületett a telefon alapötlete. Az újabb fejlődési ugrás lényege, hogy eddig csak fogalomjeleket, betűírást, illetve a betűk fény- és hangkódjait továbbították. Most már mód nyílt a hang – az emberi beszéd, a zene – továbbítására is. A beszéd olyan információkat is hordoz, amelyeket betűkkel csak korlátozottan lehet visszaadni; ezeknek a továbbításával a híráramlás elsősorban nem gyorsabb lett, hanem sokkal pontosabb – bár hatással volt a tempóra is.