Az arcvakság lehet szerzett (valamilyen lézió vagy egyéb agysérülés következménye), ekkor beszélünk szerzett prozopagnóziáról; vagy jelen lehet születésünktől fogva. Utóbbi esetben beszélhetünk fejlődési prozopagnóziáról. Örökölhető tulajdonsága miatt szokás genetikai eredetű prozopagnóziának is nevezni. Bár szerzett esetet nagyon ritka találni (ugyanis egy sérülés általában kiterjedtebb, mint szelektíven az arc feldolgozásával foglalkozó „mag”-rendszer), ki lehet mutatni tiszta szerzett arcvakságot mindenféle más funkciókiesés nélkül (Busigny és munkatársai 2010). Az arcfelismerési nehézség néha végigkíséri az érintett személy egész életét – minden különösebb szenzoros, idegrendszeri vagy kognitív zavar vagy betegség kialakulása nélkül. Ezekben az esetekben igen gyakori, hogy egy-egy családtagjának is gondot jelent mások felismerése. Ilyen genetikai eredetű prozopagnózia több nemzet, sőt több rassz esetén is kimutatható, előfordulási gyakorisága pedig meglepően magas, közel 2% (Kennerknecht és munkatársai 2006, 2007). Ha ezt átfordítjuk, akkor azt jelenti, hogy átlagosan minden ötvenedik (!) embernek gondjai vannak az arcok felismerésével. Ez Magyarországon egy Debrecen méretű város teljes lakosságát jelenti (erről bővebben olvashatnak az alábbi linken, melyben kutatócsoportunk legfrissebb eredményeit is megemlítik: link).