Az eddigi fejezetek közvetlenül vagy közvetve mind amellett érveltek, hogy mennyire jól teljesítünk, amikor arcokat kell felismernünk, még akkor is, ha teljesen más szögből nézünk az illetőre, vagy félhomályban, ködösen látjuk az általunk ismert személy arcát. Pillanatról pillanatra változhat a tekintetének iránya, az arcán tükröződő érzelem; ha beszélgetünk, akkor a szájának és vele együtt az állkapcsának a mozgása is, mi mégis felismerjük. Ha nem is minden ismerősünknek, de a legtöbbjüknek „szakértőivé” válunk. Ez a megállapítás azonban csak akkor igaz, ha tényleg ismerjük az illetőt. Bruce és Young szerint ekkor a személyazonossági csomópont aktiválódik, és beindul a feldolgozási folyamat. De mi a helyzet akkor, ha úgy kell felismernünk valakit, hogy életünkben csupán egyetlen alkalommal láttuk? Ha nem is mindennapos, de életszerű kérdés például, hogy ha egy bűneset elkövetésénél vagyunk szemtanúk, akkor mekkora az esélyünk arra, hogy valóban azonosítani tudjuk az elkövetőt? A statisztikák sajnos azt mutatják, hogy ilyen esetekben nagyon rossz a teljesítményünk (pedig sokan azt gondolnák, hogy ők nagyon jó arcfelismerési képességekkel rendelkeznek, netán szuperfelismerők). Az angolszász országok sokkoló adatokat tettek közzé: kb. 40%-os (!!!) teljesítménnyel sikerül egy vagy több szemtanú leírása alapján elkapni a valódi elkövetőt, annak ellenére, hogy többféle módszert is alkalmaznak a szemtanúknál (korábban elítéltek fotói közül választják ki az esetleges elkövetőt; egy felsorakoztatott tömegből mutassanak rá az elkövetőre; valamilyen módon képileg rekonstruálják az elkövetőt; vagy egyszerűen csak írják körül a lehető legpontosabban az illetőt). Ami még ennél is szomorúbb: az esetek közel 15–20%-ában mást választanak ki. Persze mondhatnánk, hogy ez biztosan azért van, mert előfordulhat, hogy a tényleges elkövető nincs is ott az adatbázisban, vagy a rendőrségi rajzolók (újabban rekonstrukciós programok) nem tudják kellő hűséggel visszaadni a „fejükbe vésett” arcot. Ha azonban utólag megnézték a statisztikákat, és különválasztották azokat az eseteket, amikor a valódi elkövető jelen volt, vagy benne volt az adatbázisban, valamint azokat az eseteket, amikor nem volt felsorakoztatva, és előzetesen sem követett el például bűncselekményt, akkor azt kapták, hogy még tényleges jelenlét esetén sem érték el a szemtanúk az 50%-os teljesítményt! Ez persze nem jelenti azt, hogy teljesen véletlenszerűen választottak (nyilván akkor jóval kisebb lenne az érték), de ez akkor sem nyugtat meg bennünket. Ráadásul ebben a helyzetben a szemtanúk közel negyede másik személyt választott ki! Ez a szám még nagyobb akkor, ha a valódi elkövető (vagy annak arcképe) nincs is jelen. Ekkor a szemtanúk 35–40%-a szinte kötelezőnek érzi, hogy kiválasszon valakit. Ennek a szociálpszichológiájára most nem térnék ki, hiszen számos személyiségjellemző és helyzeti tényező késztethet minket arra, hogy ilyen esetben megfeleljünk egy feladatnak. Mindez függ attól, hogy mekkora stresszként éltük meg a bűntényt, illetve az azonosítás alatt mekkora stressz ér minket, milyen előfeltevéseink vannak a rendszerrel és magunkkal szemben, vagy éppen mit várunk el a helyzettől és magunktól. Ráadásul az sem lényegtelen, hogy a fentebb felsorolt technikák közül melyiket alkalmazta a rendőrség, és valóban az a technika-e a legmegfelelőbb egy adott szemtanú esetén. Összességében elmondhatjuk, hogy rengeteg tényezőt kell vagy kellene figyelembe venni, melyeknek egy részét nem is nagyon lehet kontrollálni, vagy azok hatására előre felkészülni.