Egy nép őstörténete alatt történelmének azt a szakaszát értjük, amelyet írott forrásokból nem lehet teljesen megismerni, s a rokon tudományok segítségére van szükség megrajzolásához. Ez a szakasz a magyarság esetében a honfoglalás előtti időszak. A magyar zene középkori történetére ugyan szintén nagymértékben vonatkozik a fenti meghatározás: az írott források hiánya. Mégsem tekinthetjük a középkort zenetörténeti szempontból őstörténetnek. Egyrészt azért, mert az államalapítás óta átvett zenei intézmények tovább élnek a késő századokig, ezekre vonatkozóan vannak is bő adataink; a zene maga is tovább él a későbbi írásos források idejéig, Európa hasonló zenéje pedig bőséges forrásanyagból ismeretes; másrészt ez akkor elvileg nálunk is már az írásos kultúra ideje, csak forrásaink elpusztultak (bár újabb fölfedezésekből egyre inkább szaporodnak). Legfőképpen pedig azért tanácsos a honfoglalást tenni az őstörténet határpontjának, mivel akkor vált elszigeteltté egy korábbi, alig ismert műveltség, s kezdődött meg fokozatos elhalása, ugyanakkor pedig evvel kezdődött meg a bekapcsolódás az európai zeneéletbe, ami azóta változatlanul tart máig. Zenénk őstörténete tehát a honfoglalásig tart, s kutatásának legfőbb célja megállapítani azt a zenei hagyományt, amelyet a honfoglalók hoztak magukkal Dunamedencei új hazájukba. Erre a hagyományra ma még egyedüli forrásunk mai élő népzenénk. Ebben kimutathatók olyan stílusrétegek, amelyek csakis keletről, a magyarság korábbi tartózkodása helyéről származhatnak. A zenei őstörténet egyetlen módszertani lehetősége ezeknek a rétegeknek pontos kielemzése, vagyis a tüzetes zenei összehasonlítás.