A harmincas évek elején Molnár Géza még így írta le a Kárpát-medence honfoglalás kori zenei állapotát: „Az a zene, amely a magyar földön termett, valóban a magyarságé. Midőn népünk keletről bevándorolt, itt semmit nem talált készen. Akik a kilencedik század vége előtt erre jártak, nem hagytak ránk semmit. Nincs nyoma annak, hogy a trák, kelta és illír törzsek, amelyek itt tanyáztak, komolyan muzsikáltak volna.”45Sommás megállapításának abban igaza volt, hogy semmi írásos nyoma nem maradt az itt elhangzott régebbi zenéknek. Az viszont 9–10. századi zenénkről sem akad, mégsem mondhatjuk, hogy az akkori magyarok nem „muzsikáltak komolyan”. Zenétlen nép nincs, nem is volt soha. Az az őslakosság, mely a magyarság uralma alá került, már nem is egy feloszlott nagy birodalom (római, hun, avar) helyi maradékát olvasztotta magába, hozzá számítva a rövidebb-hosszabb ideig itt tartózkodó, átvonuló népek (szarmaták, gótok, gepidák) szóradékát, azonkívül egészen szoros érintkezésben volt a 9. században itt uralkodó szláv és dunai-bolgár törzsekkel. Zeneileg mindegyikkel kapcsolatban volt. Ennek a kultúrának dallamvilága, zenés szokásai, hangszerkészlete fogadta a benyomuló magyarság zenére reagáló rétegét, szükségszerűen csereviszonyba lépve vele is. Az összehasonlító népzenetörténetnek még hosszú, fáradságos munkájára lesz szükség, hogy erről az egymásra hatásról a puszta találgatáson túlmenő, konkrét adatokra támaszkodó képet alkothassunk.