Az ekloga szó eredetileg szemelvényt, válogatott verset jelentett, s ebben az értelemben használta Vergilius is, amikor pásztorkölteményeiből (bucolica; bukolos görögül annyi, mint pásztor) tíz darabot kiválasztott és kiadott. A pásztorköltészet műfaját a szicíliai származású görög Theokritos teremtette meg, aki az e műfajban alkotott költeményeit eidyllionnak, idillnek nevezte el. Theokritos a könyvtáráról és tudományáról híres Alexandriában tevékenykedett, igazi világpolgár volt. Idilljeiben azonban a városi környezetből kiemelt hőseit a szicíliai legelők pásztorai közé helyezi, sőt azokkal azonosítja őket. A pásztori környezet és a pásztori életmód szolgáltatja a keretet és a formát verseinek: pásztorai beszélgetnek, versengenek egymással, ezért fontos nála a párbeszédes forma. Pásztorai olyan neveket viselnek, mint Korydón, Damoitas, Daphnis, s olyan nevű kedvesekért epedeznek, mint Amaryllis, Galatea stb. Ebben az idealizált környezetben békés egyetértésben él növény és állat, ember és táj a szerelem mindent megszépítő fényében. Theokritos ezt az ábrándvilágot hagyta az utókorra. Vergilius sok mindent átvesz tőle: a műfajt, a helyszínt, a pásztorok neveit, de soraiból kiérezzük, hogy ez a theokritosi álomvilág már veszélybe került.