Tizenhét költemény, a 41-től 30-ig tartó időszak termése. E gyűjtemény a szatírák 2. könyvével együtt jelent meg Kr. e. 30–29-ben, tehát a szatírákkal párhuzamosan keletkezett. Az epódos tulajdonképpeni jelentése „hozzáénekelt” ti. sor, azaz az első sorra következő, olykor metrikailag attól eltérő rövidebb sor, majd erről kapta a nevét maga a párvers, amelynek ismétléséből az epódos néven közismertté vált támadó hangvételű lírai műfaj keletkezett. A görög irodalomban Archilochos (Kr. e. 7. sz. közepe) és Kallimachos művelte, s iambos néven emlegették, versformájáról. Horatius a jambus sort olykor hexameterrel váltakoztatja. A kötet metrikai elv szerint épül fel. Az 1–10. darab versformáját a jambikus trimeter és dimeter váltakozása adja. A 11. epódosz egyedül áll a kötetben versformájára nézve: jambikus trimeter váltakozik egy elegiambusszal. Ez utóbbi verssor egy daktylikus penthémimerésből (öt félláb) és egy jambikus dimeterből van összetéve. A 12–16. darabban egy hexameter váltakozik egy másik sorral. Végül a 17. epódosz versformája nem epódoszi disztichon, hanem jambikus trimeter. Mindebből világosan kitűnik, hogy Horatius metrikailag változatosságra törekedett.