Livius forráshasználatáról, művének jellegéről közismert az az elmarasztaló vélemény, amelyet R. M. Ogilvie így foglal össze: Valószínű, hogy Livius az események leírásakor mindig csak egy tekintélyt követett, s a szerzők száma nem volt nagy. Bár hivatkozik Fabius Pictorra és L. Calpurnius Pisóra, mégis mivel az előbbi görögül írt, s Livius nem volt eléggé jártas a görög nyelvben, megkérdőjelezhető, hogy első kézből használta. Annak sincs nyoma, hogy az utóbbit közvetlenül tanulmányozta, mert fő forrása Valerius Antias volt. Egyébként is forrásként három újabb történetírót használt: Valerius Antiast, C. Licinius Macert és Q. Aelius Tuberót (Ogilvie, 1965, 6–7). Módszertanilag túlságosan merésznek kell tartanunk az efféle summás megállapításokat, hiszen Livius történeti művének legfeljebb egynegyede maradt ránk. Az értékesebb, azaz saját korához közelebb eső háromnegyed részének forráshasználatáról egyáltalán nem nyilatkozhatunk, mert nincs mire hivatkoznunk. Márpedig nem szabad megfeledkezni arról, hogy Livius azon kevés római történetíró közé tartozik, akik saját korukról is írtak, ami nem volt éppen egyszerű feladat. Ha hihetünk a periochák tartalmi leírásainak, akkor Caesar és Augustus korát 65 könyvben tárgyalta, ami bizony nagy terjedelem, s hogy valóban milyen történetíró volt Livius, e könyvek ismeretében lehetne eldönteni.