Hogy Livius életművében mily fontos a stílus, az talán azzal a tudománytörténeti ténnyel is szemléltethető, hogy jó ötven évvel ezelőtt a Livius-kutatás alternatívája az a kérdés volt: források vagy stílus, történész vagy művész. A stílusnak ez az előtérbe kerülése egyrészt magyarázható az aranykor stílusbeli igényességével, másrészt Livius történelemszemléletével, amelyben az egyéniségek fontos szerepet játszottak, s ez maga után vonta az egyéni vonások kiemelését tükröző változatos egyéni stílust. E tekintetben a hellenisztikus történetírás hagyományait is átvette, például Theopompos Philippikáiban a történeti eseményeket a makedón Philippos alakja köré szőtte. Ephoros, Duris és Phylarchos hasonlóképpen járt el, megteremtve ezáltal a drámai vagy a „tragikus” történetírás módszerét. Hiba lenne azonban eltúlozni a stílus fontosságát a történetiség rovására. A praefatio első mondatából ugyanis nyilvánvaló, hogy Livius mindkettőt fontosnak tartotta: Facturusne operae pretium sim, si a primordio urbis res populi Romani perscripserim, nec satis scio nec, si sciam, dicere ausim, quippe qui cum veterem tum vulgatam esse rem videam, dum novi semper scriptores aut in rebus certius aliquid allaturos se aut scribendi arte rudem vetustatem superaturos credunt. – „Érdemleges dolgokat művelek-e, ha a római nép történetét a város kezdeteitől fogva megírom: valóban nem tudom, de még ha tudnám, akkor sem merném állítani, hiszen látom, hogy mily régóta és mily gyakran vállalkoznak rá, mert mindig akadnak új írók, akik azt hiszik, hogy vagy tárgyi dolgokban fognak biztosabbat adni, vagy írásművészetükkel szárnyalják túl a faragatlan régieket” (Praefatio 1–2; fordította Borzsák I.). A pontos események és az írásművészet, ez az a két terület, amelyen a történetírók fölülmúlhatják egymást. Jellemző, hogy Livius – úgy mint Horatius az Ars poeticájában – nincs jó véleménnyel a régebbi történetírók stílusáról.