Tacitus Annalesének elején a következő megállapítást teszi: „Tiberius és Gaius, Claudius és Nero uralkodásának történetét, melyet uralkodásuk idején a félelem színezett hamisra, bukásuk után a még eleven gyűlölet hatása alatt írták meg” (1, 1; fordította Borzsák I.). Míg Seneca említett történeti művét feltehetőleg az utóbbi csoportba sorolhatnánk, hiszen Tiberius halála után adta ki, Valerius Maximus „történeti munkája” biztosan az első csoportba tartozik, mert Tiberiusnak és korának dicséretét árasztja, a forradalmi mozgalmak közismert hőseit pedig igencsak elmarasztalja. A Gracchusokat pártütőknek tartja; Tiberius Gracchust méltán tekintették – szerinte – a haza ellenségének, mert saját érdekét elébe helyezte hazája üdvének (4, 7, 1). Brutus és Cassius pedig Caesar megölésével súlyos bűnt követett el (l, 5, 7). C. Cassiust közönséges apagyilkosnak és hazaárulónak nevezi, s közli róla azt az anekdotát, hogy a philippi csatában Caesar fenséges árnya megjelent előtte és halálra rémítette (1, 8, 8). Öngyilkosságával kapcsolatban pedig előadja azt a történetet, amely szerint valamely isten úgy megbénította a jobb kezét, amellyel a haza atyját megölte, hogy önmaga ellen sem tudta fordítani. Ezért megkérte szolgáját, Pindarust, döfje le, hogy így a hazaárulásért kijáró büntetést elkerülhesse (6, 8, 4).