A római politikai élet tág teret engedett a „nyilvános beszédnek”. Cicero Brutus c. dialógusában a római szónokok sorát a királyokat elűző L. Brutusszal kezdi, s megjegyzi róla, hogy sikereit meggyőző szónoki tehetségének köszönhette (53). A nyilvános beszédnek egy sajátos, tipikusan római változata volt a temetési dicsőítő beszéd, amely az egyén és a személyiség kiválóságát a családért és a hazáért való tevékenységen mérte le és magasztalta. A kiváló görög történetíró, Polybios csodálattal ír erről a római szokásról, és az ifjúság nevelésének egyik fontos eszközét ismerte fel benne: „Amikor egy előkelő római meghal, a gyászszertartás során a holttestet általában magasra állítva, olykor fektetve, díszes menetben kikísérik a Forumra, az úgynevezett rostrához. Ott körbeseregli az egész nép, aztán ha maradt utána felnőtt fiúutód és éppen otthon időzik, akkor az, ha nem, hát valamelyik még életben levő rokona fellép a szónoki emelvényre, hogy az elhunyt erényeiről és életében véghezvitt tetteiről beszéljen. A beszéd hatására a gyászoló közönség visszaemlékezik rá, leperegnek szemük előtt az események, s nemcsak hajdani társain, hanem a kívülállókon is olyan mélységes gyász vesz erőt, hogy úgy érzik, elhunyta nem csupán a hozzátartozók, hanem az egész nép vesztesége.” A megholt elődökről a rómaiak álarchoz hasonló képeket készítenek – folytatja Polybios –, s ezeket „elviszik a temetési menetbe, és magára veszi egy olyan személy, aki termetre és megjelenésre nagyon hasonlít a hajdanvoltra. Bíborszegélyű togát visel, ha az illető consul vagy praetor volt, bíbortogát, ha censor, ha pedig diadalmenetben volt része, vagy más hasonló nagy tettet hajtott végre, akkor arannyal átszőtt ruhát. Az álarcosok mind kocsikon vonulnak fel, előttük viszik a vesszőnyalábokat, a bárdokat és a többi hivatali jelvényt annak a méltóságnak megfelelően, amelyet a megjelenített ős életében az államban betöltött. Megérkezve a rostrához, valamennyien helyet foglalnak a sorba állított elefántcsont székeken. Felemelőbb látványt elképzelni sem lehet egy ifjú számára, aki hírnévre és erényre törekszik.” (6, 52, 10–54; fordította Kapitánffy I.)