Apuleius már regényének legelején érzékelteti, hogy stílusával is el akarja varázsolni olvasóit. Bár művét az epikus hagyományokat követve tárgymegjelöléssel kezdi, mégis sok mindent elárul struktúrájáról és stílusáról is: At ego tibi sermone isto Milesio varias fabulas conseram auresque tuas benivolas lepido susurro permulceam – modo si papyrum Aegyptiam argutia Nilotici calami inscriptam non spreveris inspicere –, figuras fortunasque hominum in alias imagines conversas et in se rursum mutuo nexu refectas ut mireris. – „Nos én neked e görög szabású regényben sok-sok tarka történetet fűzök egybe, és kiváncsi füled csintalan csacsogásommal elbódítom (ha ugyan a huncutkodó nílusi nádtollal telefirkált, efféle egyiptomi papiruszt elolvasni nincs ellenedre), hogy megcsodáld: miként fordul másra az emberek sorsa, amint elváltozik testük, s hogyan zökken újra régi medrébe, amint testüket visszakapják” (1,1; ford. Révay J.). Révay szép, bár kissé szabad fordításából nem tűnik ki az, amit az eredeti hangsúlyoz: az erotikus milétosi mesék modorában fűz össze változatos meséket, és az olvasók fülét elbódítja, cirógatja (permulceam) bájos suttogásával. Ezt stílusának változatosságával éri el. Szóhasználata végtelenül gazdag, élő és árnyalt: a köznyelvi, archaikus és költői szavak ugyanúgy helyénvalóak e regényben, mint a jogi, katonai és teológiai terminusok. Fronto stíluselméletét láthatjuk itt megvalósulni a legmagasabb művészi fokon. Az is kiolvasható az első mondatból, hogy kedveli a mellérendelést és a nyelvi párhuzamokat: a párhuzamos felépítésű tagmondatokat olykor rímelteti, például: conseram – permulceam; conversas – refectas. Szavaival – mondja – a füleket fogja cirógatni, s ez természetes, hiszen az antikvitásban hangosan olvastak, még akkor is, ha egyedül voltak.