Isten műve című munkájában abból az alaptételből indul ki, hogy Isten teremtette az embert, aki mint Isten teremtménye két részből áll: testből és lélekből. A test funkciója az, hogy a léleknek szolgáljon. Isten az állatoknak testi erőt és keménységet adott, az embernek viszont testi gyöngeséget és értelmet, hogy az utóbbival pótolja és ellensúlyozza az előbbit. Két lábra állította az embert és egyenes derékkal látta el: „Amikor tehát úgy döntött Isten, hogy valamennyi élőlény közül egyedül az embert alkotja meg éginek, az összes többit pedig földinek, két lábra állította egyenes derékkal, hogy az eget szemlélhesse, tudniillik, hogy oda tekinthessen, ahonnan származik, amazokat pedig a földhöz szegezte, hogy nem lévén reményük a halhatatlanságra, egész testükkel a földhöz tapadva, hasukkal és az evéssel törődjenek. Ennélfogva egyedül az ember van megáldva értelemmel, egyenes termettel és az Atyaistenéhez hasonló és közös tekintettel; mindez tanúságot tesz eredetéről és alkotójáról. Elméje majdhogynem isteni, mivel nemcsak a földi állatok fölött kapott hatalmat, hanem saját teste fölött is; fejének felső részében székel, és onnan, mint fellegvárból figyel és szemlél mindent” (8).