Augustinus pappá szentelése után egy időre visszavonult, s minden idejét a Biblia tanulmányozásának szentelte. Két kérdés izgatta: hogyan lehet a Bibliában az igazságot megtalálni (modus inveniendi), s hogyan célszerű a meglelt igazságot közölni (modus proferendi). Elmélkedéseinek és kutatásainak eredményeként született meg De doctrina Christiana című, négy könyvből álló korszakalkotó műve, mégpedig a modus invendiendit tárgyaló első részt már 396–397-ben befejezte és kiadta, a modus proferendit kifejtő második részt viszont csak nem sokkal halála előtt (326–327) írta meg. Izgalmas feladat lenne megválaszolni azt a kérdést, miért halogatta az elocutio (stílus) és a pronuntiatio (az előadásmód) kifejtését. Lehet, hogy nem sokkal megtérése után egyedül az igazság megtalálását tartotta fontosnak. De az is elképzelhető, hogy félt a szó erejéről, szépségéről beszélni, mert ezzel felidézte volna rétori tevékenységét, amikor a „becsapás művészetére” oktatta az ifjakat. További szempontja lehetett az a megfontolás, hogy a keresztény igazság oly nagy és vonzó, hogy annak közvetítéséhez nem illik a szónoki ügyeskedés. Bármi is volt azonban az oka, sok-sok tapasztalat után, idősebb korában ráébredt arra, hogy bizony nem mindegy az, hogyan közvetíti a pap a keresztény igazságokat, s ez a felismerés indította arra, hogy az eredetileg tervezett részt, a keresztény retorika alapelveit is írásba foglalja. Tette mindezt a nagy pogány szónok, Cicero műveivel (De oratore, Orator) versengve úgy, hogy megtartva és megújítva annak koncepcióját a keresztény hermeneutika, homiletika és szemiotika alapjait teremtette meg.