Már Naeviusnak voltak olyan címei, amelyek itáliai és sajátosan római tartalmat sejtettek. Bár Plautus a palliatát művelte, darabjai sok római vonást magukba szívtak. A fabula togata virágzása azonban a Kr. e. 2. század második felére esik, arra az időszakra, amikor a latin nyelvű történetírás is kivirágzik. Feltehetőleg a görög típusú komédiára való ellenhatásként jött létre. A szereplők ruhája, a darabok színhelye ezekben római, s római az a szellem is, amelyet áraszt. A ravasz, mindent tudó, mindenre képes rabszolga alakja a togatában háttérbe szorul, hiszen Rómában a rabszolga nem lehetett okosabb uránál. Cato például, amikor leírja a gazdatiszt kötelességeit, külön kiemeli: „Ne tartsa magát okosabbnak uránál” (A földművelésről 7, 6). Seneca úgy látta, hogy a fabula togatát bizonyos komolyság jellemzi, ezért hangnem tekintetében köztes helyet foglal el a tragédia és a komédia között (Epistulae morales 8, 8). Bár a fennmaradt töredékek alapján nehéz ellenőrizni e kijelentésnek az igazát, feltételezhetjük, hogy a togatában fellépő római polgárok tetteit és beszédét bizonyos komolyság (gravitas) jellemezte. Ami azonban a töredékekből (mintegy 600 töredék maradt fenn és 70 cím) biztosan kiolvasható, az az itáliai bohózatra jellemző népies hangvétel, amely arra utal, hogy a togata a fabula Atellanából is sok elemet átvett. A darabok tematikája a mindennapi élethez, a családhoz és a családi élethez kötődött.