A rendszerváltást követően, amikor néhány év alatt a munkahelyek jelentős számban szűntek meg, különösen nehézipari, bányászati központokban, a Sajó-völgyi ipartelepeken, Ózdtól Miskolcig, a Rakacán éppen akkor felnövő nemzedék – szüleihez hasonlóan – nagykorúvá válván elindult munkát keresni. Ez a stratégia a nőket és a férfiakat egyaránt érintette. A korábbi időszakokban is jellemző volt, hogy az apák ajánlották be fiaikat a bányába, illetve ahhoz a vállalathoz, ahol maguk is dolgoztak. A munkavállalás, a munkahelykeresés a szocializmus időszakában is többnyire az erős kapcsolatokra, családi hálózatokra épült. A faluban élő cigány lakosság iskolázottsági helyzete évtizedeken keresztül szinte semmit sem változott, ahogy a nyolcvanas években, úgy napjainkban is legtöbben csak az általános iskolát végzik el, ahol szinte csak és kizárólag hasonlóan alacsony státusú cigány gyerekekkel találkoznak, majd a szakmunkásképző intézetnek még nekifutnak, de onnan elég gyorsan ki is esnek. Így a fiataloknak a képzettség hiányán túl még olyan gyenge kapcsolatok (Granovetter, 1991) kialakítására sincs lehetőségük, amelyeken keresztül információkhoz, lehetőségekhez jutnának. Így az első munkahely megszerzése továbbra is a családi, ismerősi hálózatokon keresztül történik. A munkavállalásban jelentős szerepet játszanak a nyolcvanas években elköltözött családok, akik mintegy „előretolt helyőrségként” biztosítanak teret az idegen városban munkát vállaló fiataloknak.