Az időszámításunk kezdetén a Római Birodalom a Duna vonaláig terjesztette ki határait, s a mai Dunántúlt, valamint a Dráva–Száva közét Pannónia néven provinciává szervezte, s azt kb. négy évszázadon át birtokolta. Az Erdélyi-medence pedig bő másfél századon át – Kr. u. 105–271 között – Dácia néven tartozott a Birodalomhoz. A négy évszázados római uralom a „civilizált világ” részévé tette Pannóniát, meggyorsította ezen országrész kultúrtájjá formálódását: utak, hidak épültek, szabályozták a vízfolyásokat, az erdőirtások nyomán növekedett az eke alá fogott földek kiterjedése (a feltételezések szerint ekkor honosodott meg a szőlőművelés is a Kárpát-medencében), s a Birodalom gazdasági és katonai ereje, mérnökeinek tudása a kor viszonyai között minden civilizációs „felszereléssel” rendelkező kővárosokat emelt a tartományban. Egy sor mai városunk pontosan az egykori római városok helyén emelkedik (Savaria–Szombathely, Scarbantia–Sopron, Sopianae–Pécs, Arrabona–Győr, Aquincum–Óbuda stb.); a rómaiak Pannóniából való kivonulása (kb. Kr. u. 395–400) után a Dunántúlon letelepedő, egymást gyorsan váltó népek (hunok, germán törzsek, avarok, szlávok) használták a pusztuló épületeket, hidakat, utakat (az aquincumi katonai amfiteátrum lehetett a honfoglalás után Árpád fejedelemtársának, Kurszán téli szállásának magja – „Kurszánvára”), építkeztek a romok megmunkált köveiből. Azonban a korábbi feltételezésekkel szemben kontinuitás nem mutatható ki a római kori települések és a mai városok között (legfeljebb az építőkövek „kontinuitásáról” beszélhetünk).