Szláv szomszédaink közül a legszorosabb kulturális és nyelvi kapcsolataink a horvátokkal voltak. Ezek a kapcsolatok történelmi gyökerűek. A közös államiság következtében a magyar nemesség és főnemesség egy része birtokokat szerzett Horvátországban is, később csaknem teljesen asszimilálódott, és birtokain hosszú időn át horvát és magyar személyzet is dolgozott. A birtokos családok a megyei közigazgatásban is jelentős szerepet játszottak. Az asszimiláció és a vele járó két (esetenként három)-nyelvűség élő példájával magam még a kilencvenes évek elején Bécsben találkoztam. Egy horvát kulturális évforduló ünnepén bemutattak egy Draskovich grófnak. Illedelmesen kezdtem vele horvátul társalogni, mire ő azt mondta: „Tudja, mit, tanár úr? Beszéljünk inkább magyarul, mindkettőnknek jobb és könnyebb!” Ezek a főúri családok – Alapi, Bánffy, Batthyány, Erdődy, Széchy, Újlaky stb. – valószínűleg kettős nemzeti és nyelvi identitásúak voltak. A 16. században Draskovich György (Juraj Drašković) zágrábi püspök és horvát bán, később kalocsai érsek és bíboros lett. Janko Drašković jelentős képviselője volt a 19. századi horvát megújulási és nyelvújítási mozgalomnak is. A magyar–horvát közös múlt legismertebb hősei a Zrínyi testvérek, a költő és hadvezér Miklós (1620–1664) és testvére, Péter (1621–1671). A Zrínyi–Frangepán-féle összeesküvés leleplezése, Zrínyi Péter és Frangepán Ferenc Kristóf bécsújhelyi, Nádasdy Ferenc bécsi kivégzése súlyos csapás volt Horvátországra és a horvát politikai életre, Sokcsevits Dénes szerint azonban a két leghatalmasabb horvát főúri családdal való leszámolásnak messzemenő politikai következményei is lettek. Annak, hogy az elkövetkező évszázadban a horvát rendek fokozatosan eltávolodtak a magyaroktól, az is egyik oka lehetett, hogy a magyar–horvát rendi együttműködésnek nem akadtak olyan következetes hívei, mint a Zrínyiek és a Frangepánok.