Mindez azonban csak hosszú évek során szívódott fel a hazai közfelfogás hajszálcsöveiben. A kritika útja továbbra is tele volt akadályokkal. A botrány ugyanis, amely Kölcsey írásai körül kialakult, s amelyet a következő években egyéb kritikai próbálkozásokra reagáló, hasonlóan tekintélyelvű megnyilatkozások kísértek, évekre belefojtotta a legtöbb kritikusba a szót. Az irodalmi levelezésekben csak úgy hemzsegtek a Kölcseyt elítélő „hazafias” panaszok, a „Himfy” költője pedig éppen ezt az időt látta elérkezettnek arra, hogy Kazinczynak visszafizessen. Füredi Vida álnéven közölt, A Recensiókról című, nem túlságosan nagy szellemi erőfeszítésre valló írása harminc lapon keresztül egyetlen dühödt kirohanás a kritika ellen: szerzője mintha csak arra vállalkozott volna, hogy enciklopédikus teljességét nyújtsa a rendi reakció tárgyunkkal kapcsolatos közhelyeinek.310Nézetei — miszerint a kritikusoknak céljuk nem más, mint kajánság, méregbe mártott nyilak, az írók üldözése, a bíráló kritika egyértelmű a morális züllés tetőfokával, kritikát csak „részrehajló, indulatos írók” küldenek be, arra csupán egy jeles tagokból álló tudós társaság vállalkozhatna, folyóirat nem — ma már kétségkívül mosolyt keltőek. 1818 nyarán azonban a kritikusoknak ajkukra fagyasztotta a mosolyt, hiszen Berzsenyi ekkor beküldött első antirecenziójával együtt az ország két legnagyobb élő költője bélyegezte egyidőben hazaárulásnak az irodalmi művek bárminő vizsgálatát!