Kiefer Ferenc (szerk.)

Strukturális magyar nyelvtan 3.


A szórend problémája: N pozíciója

Nem szorosan vett morfológiai kérdés ugyan, de magyarázatra szorul a birtokost jelölő főnévi csoport viselkedésének néhány pontja. Az egyik ilyen: ha a formális egyeztetést szigorúan lokális kapcsolatnak, konkrétan egy fej és specifikálója közötti viszonynak tartjuk, akkor hogyan kerül megfelelő egyeztetési konfigurációba a birtokos és a birtok jelölője. Az utóbbi, vagyis az N-fej ugyanis (miközben morfoszintaktikai művelettel felveszi toldalékait) szintaktikailag helyben marad, eredeti, N0-beli pozíciójában, amit az is mutat, hogy NP-n belüli módosítói, pl. a minőségjelzők a mondat felszíni, lineáris szerkezetében megelőzik őt csakúgy, mint a magasabb szinteken hozzáadott módosítók, a mennyiségi kifejezések. E problémát kétféleképp lehet feloldani: vagy feltesszük, hogy a főnévi szerkezet (és az őt tartalmazó nagyobb egység, pl. a mondat) teljes frázisstruktúrájának kiépülése, valamint a mondatszerkezetben kódolt információknak a fonológiai komponens felé való továbbítása után, az ún. nem látható vagy fedett szintaxisban (l. 12.1.2.), ahol a felszíni szerkezetből a Logikai Formába történő leképezés folyik, az N-fej (ciklikusan végigjárva a fejpozíciókat) felemelkedik legalább az AgrN0 pozícióig, ahol a formális egyezési viszony létrejöhet—e lépésnek motívuma lehet magának a jegyegyeztetésnek az igénye csakúgy, mint AgrN esetadási potenciállal való megtöltése (ez vagy N, vagy az N-hez morfoszintaktikailag kötődő Poss képessége). A másik, a jelen kontextusban egyszerűbbnek látszó elképzelés szerint azonban minderre nincs szükség (bár elvileg ki sem zárjuk az imént vázolt deriváció lehetőségét, különös tekintettel azokra az esetekre, ahol az AgrN-fej kitöltetlen, pl. nem-névmási birtokos mellett, ám ahol a birtokost ugyanúgy el kell látni alanyesettel, l. 12.2.1.3.): a morfoszintaktikai egyesítést mindvégig úgy tekintettük, mint morfoszintaktikai folyamatot (szemben pl. a tisztán morfológiai jellegű fúzióval), vagyis olyan folyamatot, melynek alapvető hatása van a morfológiai-fonológiai interpretációra, ám még a szintaxisban zajlik le, következésképp szintaktikai következményekkel is jár. Ezek egyike, hogy az érintett kategóriák (N, Poss, Num, AgrN) egyetlen komplexummá egyesülnek, sok tekintetben ugyanolyan együttest alkotnak, mint a mozgatás útján összefüggésbe hozott fejkategóriák lánca. Ezen a láncszerű együttesen belül a grammatikai információ homogén módon terül szét, miáltal pl. az ebbe bekerült AgrN-fej is „teljes jogosultsággal” képviseli az N-fejet (és a komplexum többi elemét) a formális folyamatokban, köztük a jegy-egyeztetésben. Márpedig az AgrN-fej a specifikálójába emelkedett birtokos kifejezéssel kielégítően lokális viszonyban áll: az egyeztetés és az esetadás-esetellenőrzés megtörténhet. Az érdemi különbség a mozgatással létrejött fejlánchoz képest abban áll, hogy morfoszintaktikai egyesítés esetén mindig a tőmorféma szintaktikai pozíciójában kap hangalakot a komplexum, míg fejmozgatás esetén a nyílt szintaxisban elért legmagasabb pozíció a szóalak kiejtésének a helye—ez adott esetben lehetne valamely affixum pozíciója is. Erre találunk példát a norvégban, ahol a határozott névelő affixumként viselkedik, de az N-fej nem morfoszintaktikai egyesítéssel veszi fel, hanem felmozog és hozzácsatolódik, minek következtében az [N+D] tömb kiejtési pozíciója is a névelő-affixum pozíciójában lesz:

Strukturális magyar nyelvtan 3.

Tartalomjegyzék


Kiadó: Akadémiai Kiadó

Online megjelenés éve: 2018

ISBN: 978 963 454 053 3


A kiadvány regisztrációval szabadon elérhető.

A Strukturális magyar nyelvtan 3. kötete a magyar alaktant tárgyalja. A magyar alaktan rendkívül gazdag, és számos, elméletileg is érdekes kérdést vet fel. Tudott dolog, hogy az alaktan és a mondattan bonyolultsági foka között fordított viszony áll fenn: minél bonyolultabb valamely nyelv mondattana, annál szegényebb alaktana, és minél gazdagabb alaktana, annál egyszerűbb mondattana. A magyar nyelv is sok olyan szerkezeti tulajdonságot kódol morfológiailag, amelyet más nyelv szintaktikailag fejez ki.

A Strukturális magyar nyelvtan korábbi köteteihez hasonlóan az alaktani kötet is arra törekszik, hogy egy adott elméleti keretben részletesen bemutassa a magyar alaktan legfontosabb sajátosságait. Az elméleti tárgyalás nagyszámú, empirikusan is új megfigyelést tett lehetővé. A kötetet ezért az is haszonnal forgathatja, akit az elméleti kérdésfeltevések kevésbé érdekelnek.

A magyar alaktan nemcsak az elméleti morfológiában foglal el különleges helyet, hanem az alkalmazott kutatásokban is. Ezért tartottuk fontosnak, hogy egy-egy fejezetet szenteljünk a magyar morfológia pszicholingvisztikai és számítógépes nyelvészeti vonatkozásainak is.

Hivatkozás: https://mersz.hu/kiefer-strukturalis-magyar-nyelvtan-3//

BibTeXEndNoteMendeleyZotero

Kivonat
fullscreenclose
printsave