Mint az előző alrészekből világossá vált: a projekciós hierarchiában Mod magasabban helyezkedik el Finit-nél, ebből következően az a hatóköri viszony számít az alapesetnek, ahol az időt helyezzük a mód kontextusába (Mod > Finit)—ehhez bonyodalmak nélkül eljutunk. Finit lévén a legalsó inflexiós kategória, ő ellenőrzi V finitségi jegyét, ezért V felemelkedik Finit-hez, és hozzácsatolódik, létrehozva a [Finit V+Finit] szintaktikai fejkomplexumot. E lépést a morfológia azzal követi, hogy az igetőhöz toldalékolja a múlt idő jelét (V-t(t)). Ezután a létrejött FinitP-t a szintaktikai szerkezetben összeolvasztjuk Mod-dal, azaz FinitP testvéreként beépítjük a struktúrába Mod-ot, mely affixum, vagyis hordozó tövet igényel, amit természetesen meg is találna a [V+Finit] egységben, morfoszintaktikai egyesítéssel. Csakhogy amikor ezt a lépést a morfológiának is nyomon kellene követnie, probléma lép fel: a létrehozandó alak, [SZÓ V+Finit+Mod], megsért egy inflexiós morfológiai templátumot, mivel mind Finit, mind Mod beillesztendő hangalakja ún. analitikus toldalék (l. 13. fejezet), márpedig egyetlen szóalak inflexiós tartományán belül nem követheti egymást két analitikus toldalék. Ezért a morfológiai komponens javítóstratégiát követel meg—ez elvben lehet e komponens saját művelete, de az is lehetséges, hogy visszacsatolás történik a szintaktikai derivációhoz, és a szintaxisnak kell más megoldást találnia. E javító módosítás lényege: egy jelentés nélküli, minimális igető (vol-) betoldása, hogy ez szolgáljon hordozó tőként a módjel számára. Ha megvizsgáljuk ennek az expletívumnak a viselkedését, arra a következtetésre jutunk, hogy szintaktikai (és nem pusztán morfológiai) státust kell tulajdonítani neki, mivel szintaktikai műveletek számára hozzáférhető, vagyis nem elemezhető úgy, mint egy csak a morfológiai komponens által, posztszintaktikailag beillesztett morf.