Kiefer Ferenc (szerk.)

Strukturális magyar nyelvtan 3.


Elhatárolási problémák

Bár a mediális párokkal kapcsolatos fejtegetéseink az előző alpontokban mindvégig a pár két tagja közötti jelentésviszonynak a tisztázására irányultak, a végül felírt (60a) redundanciaszabály a jelentés síkján nem pusztán a feltételezett jelentésviszonyt rögzíti „tiszta formában”. A (60) alatt megadott formulákba ugyanis „bele van kódolva” egy olyan szemantikai tulajdonság is (az, hogy mindegyik igei tétel fő predikátuma az okoz jelentéselem, tehát mindhárom tétel műveltető jelentésszerkezetű), amely a tételek között feltételezett jelentésviszonyoknak (egy argumentumhely egzisztenciális lekötésének, valamint a jelentésazonosságnak) a leírásához nem szükséges. Ez a tény formális értelemben nem kifogásolható: a redundanciaszabályok nem arra szolgálnak, hogy puszta különbségeket rögzítsenek, hanem arra, hogy egymással szembeállítva pozitív módon jellemezzék az egységek két olyan csoportját, amelyek között szisztematikus kapcsolatok érzékelhetők. Tartalmi szempontból azonban éppen ez utóbbi megállapításnak kell emlékeztetnie minket arra a hiányosságra, hogy a tárgyas–mediális (vagy a megkritizált angol terminológia szerint kauzatív–inchoatív) igepárok szemantikai elemzését valójában nem végeztük el, s mindeddig semmivel sem igazoltuk, hogy tagjaik műveltető jelentésszerkezetű egységek lennének. Pusztán a különbséget kerestük a két ige jelentése között, s azt a kérdést egyáltalán nem vizsgáltuk, hogy maguk az igejelentések milyen felépítésűek—azt a feltevést, hogy mindkét ige belső jelentésszerkezete műveltető típusú, mindenfajta ellenőrzés nélkül adoptáltuk. Más szóval ez azt jelenti, hogy meg sem próbáltuk ténylegesen definiálni azoknak az igéknek a körét, amelyeket a mediális párok közé kívánunk sorolni. Az -ódik képző jelenléte semmiképpen sem elégséges, valamint néhány példából azt is láthattuk, hogy nem is szükséges kritérium.

Strukturális magyar nyelvtan 3.

Tartalomjegyzék


Kiadó: Akadémiai Kiadó

Online megjelenés éve: 2018

ISBN: 978 963 454 053 3


A kiadvány regisztrációval szabadon elérhető.

A Strukturális magyar nyelvtan 3. kötete a magyar alaktant tárgyalja. A magyar alaktan rendkívül gazdag, és számos, elméletileg is érdekes kérdést vet fel. Tudott dolog, hogy az alaktan és a mondattan bonyolultsági foka között fordított viszony áll fenn: minél bonyolultabb valamely nyelv mondattana, annál szegényebb alaktana, és minél gazdagabb alaktana, annál egyszerűbb mondattana. A magyar nyelv is sok olyan szerkezeti tulajdonságot kódol morfológiailag, amelyet más nyelv szintaktikailag fejez ki.

A Strukturális magyar nyelvtan korábbi köteteihez hasonlóan az alaktani kötet is arra törekszik, hogy egy adott elméleti keretben részletesen bemutassa a magyar alaktan legfontosabb sajátosságait. Az elméleti tárgyalás nagyszámú, empirikusan is új megfigyelést tett lehetővé. A kötetet ezért az is haszonnal forgathatja, akit az elméleti kérdésfeltevések kevésbé érdekelnek.

A magyar alaktan nemcsak az elméleti morfológiában foglal el különleges helyet, hanem az alkalmazott kutatásokban is. Ezért tartottuk fontosnak, hogy egy-egy fejezetet szenteljünk a magyar morfológia pszicholingvisztikai és számítógépes nyelvészeti vonatkozásainak is.

Hivatkozás: https://mersz.hu/kiefer-strukturalis-magyar-nyelvtan-3//

BibTeXEndNoteMendeleyZotero

Kivonat
fullscreenclose
printsave