Azokból a meggondolásokból, amelyek az ismeretkritikai probléma megoldásához vezetnek – amelyekből tehát kiderül, hogy mi, emberek megismerhetjük a magában való valóságot – az adódik, hogy a megismerő ember mindig lényegesen többet tud, lényegesen többet ismer meg, mint azt, amiről tematikus módon számot adhat. E meggondolások szerint ugyanis kétrétegűnek mutatkozik az, amit megismerünk. Az emberi tudás előterében ott van tudásunk szövedéke egyik pólusaként az a tudás, amely az ismerettartalmakat egyértelműen és világosan megadja, elvont fogalmakban fejeződik ki, a valósággal szemben azonban mindig megmarad modellszerűnek. A tudásnak ezen a módján a tudott vagy ismert tárgy úgy jelenik meg, mint ami egyértelműen szemben áll a róla tudó szubjektummal, mint ami vele szemben csak a másik. Tudásunk e dimenzióját az értelemhez rendeljük hozzá, amely az a képességünk, hogy egyértelmű meghatározásként elvonatkoztassuk az általánost a konkrétból, és használjuk az így nyert fogalmakat. Ez az, amit a nyelv in recto (közvetlenül) fejez ki. Ezen a síkon egyértelmű és világos, egymást kizáró ellentétek vannak. Tudásunk hátterében van azonban egy másik tudás is, amely csak „exercite” (megvalósítása közben) jut kifejezésre, amely tehát csak „implicit” módon van adva, amelynek mint ismerettartalomnak eleinte egyáltalán nem vagyunk tudatában, amely a tudásunk szerkezete másik pólusaként tematikus tudásunknak az érvényességét, a valósággal való kapcsolatát biztosítja. A tudásnak e módjánál nem vonatkoztatunk el attól a tudásmozzanattól, amely szükségképpen jelen van a valamiről tudó szubjektum megismerő tevékenységében, és amely lehetővé teszi a megismerést mint olyat, és amelynek végső alapja a megismerő szubjektum éntudatában van, és amely által megnyílik a tudás határtalan horizontja a szubjektum számára önmagától, vagyis „belülről”. Tudásunknak ezt a dimenzióját nevezzük észnek, amely az a képességünk, hogy az ellentéteket megőrizve, gondolkodásunkban egységként fogjuk fel azt, ami elvont, fogalmi szinten ellentmondásos (és így egymást kizáró). Ez az, amit a nyelv a megvalósítás által, vagyis in obliquo fejez ki.