A magyar mellkassebészet - személyes és intézményi ambícióknak is köszönhetően - csak 5 évvel ezelőtt kapott lehetőséget finanszírozási oldalról a VATS anatómiai reszekciók bevezetésére azzal, hogy az addigi varrógépkereten felül évente további 200 millió forintot lehetett fordítani ilyen műtétekre. Az eredmény az lett, hogy idehaza a megelőző húsz év helyett 5 évre rövidült le a módszer bevezetésének és elterjedésének folyamata. Képzési programok nélkül, nagyrészt autodidakta módon. Ez még akkor is igaz, ha többen részt vettek külföldi kurzusokon, és nyilván sok filmet áttanulmányoztak a világhálón. A kezdeti nehézségek ellenére ma már az Európai Unió mintegy 20 %-os átlagának kétszeresét produkáljuk a tüdőrák VATS anatómiai reszekciójának tekintetében, tehát a módszer hétköznapi gyakorlattá vált minden hazai mellkassebészeti osztály munkájában. Ez akkor is nagy teljesítmény, ha tudjuk, hogy országosan nagyon egyenetlen az eloszlás mind személyi, mind intézményi összevetésben, és még messze nem értük el a módszer kiteljesedésének határait. Ehhez azonban már képzési programok, további, nem kevés, jól átgondolt és betegcentrikus finanszírozási támogatás, szemléletváltás és az indikációk kiérlelése szükséges. A nemzetközi ajánlásoknak megfelelően a módszer centralizálásának kérdése is megfontolandó mind a képzésben, mind az ilyen műtétek végzésében, összekötve a magyar mellkassebészeti ellátás egyébként is szükségesnek látszó további központosításával. Pozitív jelenség, hogy a hazai mellkassebészek egy része figyelemmel kíséri és részben követi a nemzetközi trendeket az invazivitás csökkenésében sebészeti (biportalis, uniportalis, subxyphoidealis vagy subcostalis technika), valamint aneszteziológiai vonatkozásban egyaránt. Felvethető, hogy néhány nagy forgalmú és más sebészeti szakmákkal társult mellkassebészeti osztály lehetőséget kapjon a robottechnika elsajátítására és művelésére is.