A pszichoanalitikus mozgalom mind fejlődéstani, mind pszichodinamikai szempontból gazdagította a gasztropszichológiát. Képviselői felismerték, hogy a gyermekkor hajnalán a száj ingerlése kitüntetett érzelemkezelési technika. A pszichoszexuális fejlődés orális szakaszában a kisbaba mindent a szájába vesz. Cumizik, ha bánat vagy éppen öröm éri. A száj ingerlése felerősít minden jóérzést, enyhít minden kínt. Csakhogy a freudisták azt gondolták, hogy a gyermek ezt a hajlamát hamar kinövi, és csak az a személy tér vissza az orális megoldási módokhoz (pl. a túlevéshez, a dohányzáshoz, a rágógumizáshoz, az ásványvizes palack örökös hordozásához stb.), akit korai gyermekkorban orális trauma ért. Szerintük a szájközpontúság tehát lelki-fejlődéstani csökevény, amelyet meg kell úszni lelki sérülések nélkül. Csak néhány évtized múlva jelentkeztek azok a társadalmi változások, amelyek szükségessé tették az orális karakter egyéni traumatizációjának újragondolását. A freudizmus virágzásának idején (a két világháború között) a tömegeket inkább a nélkülözés sújtotta, ezért az érdeklődés is a hiányos tápláltság lélektani következményeire irányult. Hajdu-Gimes Lilly (1940) – neves magyar pszichoanalitikusnő – például, a skizofrénia kiváltó okát a gyermekkori éhezésben látta. 1-2 évtized múlva bontakozott ki a fogyasztói társadalom, amely tartós és tömeges árubőségével egyre terebélyesebb túlsúllyal terhelte meg az emberiség szerencsésebb részét. A világháborút túlélő pszichoanalitikusok szembesültek az ember kollektív tudattalanjába kódolt túlevési hajlammal, amely a túlélési ösztön része (Bruch, 1973). Evolúciós és civilizációs tapasztalat, hogy a krízisek éhínségekkel járnak, tehát a krízis túlélésének feltétele az evés, a nagy étvágy, a zsírtartalék. A túlevéshez semmiféle korai egyéni orális trauma nem szükséges, a közös őstörténet bőséggel szolgáltat tapasztalatot.