Az osztott perszerkezet vonatkozásában – az osztrák jogtörténeti hagyományok mellett – nem szabad megfeledkeznünk a római perjogi alapokról sem. Már a régi civil jogi perrendben (legis actio-s eljárás) és a későbbi formuláris eljárásban a római per két élesen elkülönült részre oszlott: az in iure és az apud iudicem (in iudicio) eljárásra. Az in iure eljárás a felek együttes jelenlétében, a magisztrátus előtt zajlott és a jogvita személyi és tárgyi tekintetében vizsgálta azt, hogy a felek csak a törvényben ismert legis actio-t érvényesíthessék. Az apud iudicem eljárás a magisztrátus által kinevezett esküdtbíró előtt zajlott, aki a ténybeli és jogi feltételek együttese alapján hozott ítéletet. Ennek a megosztásnak a célja az ítélkezés függetlenségének biztosítása volt, amit a magisztrátus és a nála jóval pártatlanabb esküdtbíró (iudex, arbiter, választottbíró) elkülönített eljárása garantált. Az ezeket követő császári perrendben (extraordinaria cognitio) már az állam által kijelölt bírák (magisztrátus vagy az általa kiküldött jogilag képzett császári tisztviselő, provinciákban a helytartók) tárgyalták az ügyet elejétől a végéig, ezzel pedig a hivatalnokbíráskodás felváltotta az esküdtbíráskodást:221 a per menetének irányítása a felektől a bíró kezébe került. A császárkor végére az írásbeliség kiszorította a szóbeliséget, a titkosság a nyilvánosságot, a kötött bizonyítási szabályok a szabad mérlegelést. Kialakult a többszintű eljárás és megjelentek a jogorvoslatok is. Ezeket a szabályokat Justinianus222 idejében foglalták írásba.223