Nehéz túlbecsülni a Filozófiai Írók Tára régebbi sorozatainak a jelentőségét a filozófiai kultúra magyar nyelvének a kialakításában. Abban, ahogyan a klasszikusok filozófiai terminusait magyarul használjuk és abban, hogy egyáltalán melyik klasszikus szerző mely művei otthonosak a magyar filozófiai szerzők és olvasóik számára; meghatározó szerepe van annak az egy és egynegyed századdal ezelőtti könyvkiadási kezdeményezésnek, amelynek sorozatcíme természetesen ma már a legtöbbünknek inkább az 1950-ben indult új folyam köteteiből ismerős. Alexander Bernát és Bánóczi József elgondolásának és ötödfél évtizedes, kitartó munkásságának a jelentőségét azonban nem akkor becsüljük igazán, ha azt a magyar filozófiai kultúra kiindulópontjának tekintjük, amely előtt semmi sincsen, utána viszont a mindenkori jelen filozófiai kultúrájának a magaslata áll, ahonnan megítélhetők az elődök kezdetleges kísérletei. Ellenkezőleg: Alexanderék kezdeményezésének jelentősége akkor lesz világos, ha összevetjük a közvetlenül megelőző állapotokkal. A Filozófiai Írók Tára első sorozatának értékelésekor két fontos tényezőt kell figyelembe vennünk: a magyar filozófiai fordításirodalom állapotát Alexanderék feltűnése előtt, különös tekintettel az Akadémia kezdeményezéseire és a tizenkilencedik század végének azt a filozófiafelfogását, filozófus-attitűdjét, amelynek legismertebb képviselője nálunk éppen Alexander Bernát.