A lelket főképpen két megkülönböztető jegyével: a helyváltoztató mozgással és a gondolkodással, értelemmel, érzékeléssel szokták meghatározni. A gondolkodás és az értelem is mintegy az érzékelés egy fajtájának tűnik (hiszen mindkettőben megítél és megismer valamit a lélek), ezért az értelmet és az érzékelést a régiek azonosnak is tartják. Ahogy Empedoklész is mondotta: „Mert aszerint, ami jelen van, növekszik az emberekben az elme”, másutt meg: „Ezért nekik az értelem is mindig más dolgokat nyújt”.147Ugyanerre irányul a homéroszi „Mert hisz afféle az elme”148is, mert ők a gondolkodást valamennyien testi jellegűnek tartják, mint az érzékelést, és úgy látják, mind az érzékelés, mind az értelem a hasonlóval fogja föl a hasonlót, amint ezt a bevezető fejtegetésekben is taglaltuk. (Egyúttal azonban szólniuk kellett volna a tévedésről is, mert az közelebb áll az élőlény természetéhez, és a lélek hosszabb időt tölt ebben az állapotban. Ezért szükségképpen vagy az összes jelenség igaz, mint némelyek mondják, vagy pedig a nem hasonló érintése: tévedés – ugyanis ez az ellentéte annak, hogy a hasonlóval ismerni meg a hasonlót. De úgy tűnik, a tévedés és az ellentétekre vonatkozó tudás azonos.)