A kognitív antropológia, amelyre nagy hatással volt Lévi-Strauss strukturalizmusa, a pszichológia és az ún. generatív nyelvészet, a tudás, illetve a megismerés fogalmát állítja az elemzés középpontjába. Ez a kulturális tudás azon ismeretek összessége, amelyek lehetővé teszik, hogy az egyének és csoportok a társadalom számára elfogadható, azaz mindenki számára értelemmel bíró módon viselkedjenek (Niedermüller, 1993). Ahogyan Niedermüller Péter fogalmaz: kognitív megközelítésben a kultúra egy olyan tudásrendszer, amely koncepciókkal, „elméletekkel”, lételméleti magyarázatokkal szolgál a (mind fizikai, mind társadalmi értelemben vett) világgal kapcsolatban, irányítja és meghatározza az emberi cselekvéseket, illetve az emberi cselekvések szabályait. Azaz a kultúra nem az életmód, nem egy viselkedésrendszer, nem (kulturális) jelenségek halmaza, hanem egy, a nyelvi kompetenciához hasonló (vagy hasonlítható) ismeret- és tudásrendszer. Ez a tudásrendszer „önmagában”, „kívülről” megragadhatatlan, sőt számos vonatkozásban az adott kultúra bennszülöttei számára sem tudatos, hanem a megfigyelhető kulturális jelenségeken keresztül „érhető el”: a megfigyelhető kulturális jelenségek reprezentálják a tudásrendszert. Mindamellett a kultúra tudásként való definiálása csak akkor értelmes eljárás, ha feltételezzük, hogy ezt a tudást az emberek egy adott csoportja közösen birtokolja; azaz, ha a kultúrát közösen birtokolt tudásként definiáljuk. A kognitív megközelítés a közös tudás mibenlétének elemzése során egyrészt arra a kérdésre keres választ, hogy hol és hogyan jön létre ez a tudás; másrészt viszont arra kérdez rá, hogy a kultúra mint tudásrendszer valójában kinek a tudását reprezentálja. A kérdésre adandó válasz egyik kiindulópontja az a felfogás, amely szerint a kultúra tanult, azaz elsajátítható, megtanulható entitás. A kognitív felfogás szerint az ember individuálisan tanul, s ebből következően a kultúrát alkotó tudás az egyes emberek fejében rejlik, s ennyiben individuális jellegű. A közös tudás azonban viszonylagos, hiszen a kulturális tudás rétegzett, nem egyformán adott férfiak és nők, idősek és fiatalok, gyerekek és felnőttek, szakértők és laikusok számára. Vagyis a tudás szétosztása, a közös tudásból való részesedés egyenlőtlen, amelynek mértéke az egyik legfontosabb eszköze annak, ahogyan az adott csoport vagy társadalom kialakítja belső szerkezetét (Niedermüller, 1993).