Az első új szabályok szerint szerkesztett és részben eredeti egyházi beszédek, amelyek magyar ember keze alól kerültek ki, egy Párizsban tanuló klerikus gyűjteményéből ismeretesek; a legkorábbi itthoni – és egyben magyar tárgyú – prédikációk (Szent Lászlóról) a XIII. század végéről valók; az első hazai prédikációskönyv – a „pécsi egyetemi beszédgyűjtemény” – a XIV. század első negyedéből származik. A jelzett dátumok sejteni engedik, hogy az új szerkesztési eljárás a XIII. század második felétől honosodott meg Magyarországon, s úgy látszik, száz év leforgása alatt teljesen. Az első gyűjtemény összeállításának helye arra utal, hogy az új divat elterjedésének kiindulópontja a mi viszonylatunkban is egyetem, egyenesen Párizs; ha pedig igaz az, hogy a szerkesztő egy Salomon nevű dominikánus, kiviláglik, hogy a fő elterjesztőket nálunk is a kolduló rendek hitszónokaiban kell keresni. Hiánytalanná teszi a történeti összefüggést, hogy a kódexben előfordul a prédikáció egyik fontos szerkezeti elemének neve, a prothema szó, méghozzá „jó” jelzővel: az a kör tehát, amelyben a kompilátor odakinn forgott, nagyon jól ismerte az ars praedicandi szabályait.185 A dominikánus eredetű pécsi beszédekben ugyancsak akadnak mesterségbeli utalások, s a jelek szerint az egész gyűjtemény sem más, mint mintaprédikációk gyűjteménye. Ha az első hazai egyetem tartósan fennáll, bizonyosan hatékonyan terjeszti itthon az új normákat.186