Az irodalomtörténetek majdnem kivétel nélkül azzal a tárgykörrel kezdik előadásukat, amiről legújabban is „ősköltészet” cím alatt olvashattunk összefoglalást; – alapos ok van rá, hogy ezt az irodalomtudomány és a kritika történetének elején is megemlítsük röviden. Az ősköltészetet és – az új akadémiai szintézis egyik nagy eredményeként – a hozzá szorosan kapcsolható lovagi irodalmat a szó legszorosabb értelmében csak nyomokból ismerjük, s az idevágó irodalomtörténeti fejezetek rekonstrukciós eljárással, analógiák és kikövetkeztetés segítségével készülnek. Ha így egyes tárgyak és formák, az előadás módja, a mulattatók rendje vagy társadalmi állása megállapíthatók is nagyjából, azt már nem teszik lehetővé a ránk maradt adatok, hogy belőlük – mindjárt a kezdet kezdetén, méghozzá a magyar nyelvű költésben – önállósult teoretikus szféra létezését tételezzük fel. A magyar kritikatörténeti kutatás tehát ezen a területen negatív eredménnyel zárul, de ez magában is megjegyzésre érdemes, ha tudjuk, hogy a trubadúroknak volt poétikájuk, a középfelnémet eposzírók felsorolták vagy elgyászolták neves elődeiket, a XVI. századi mesterdalnokok átvették és továbbépítették a lovagi énekes-tradíciót, a zene bibliai feltalálójától, Tubáltól vezetve le rendjük családfáját – olyan időben, amikor a mi előadóinknál az ótestamentumi név ismeretén, a feldolgozott vagy még érintetlen tárgyakra és az elődökre tett általános utalásokon túl, tudatosan vallott, megfogalmazott énekesrendi hagyomány még nemigen mutatható ki.1