Keleten is megfigyelhető volt a legkorábbi – remetéskedést előtérbe helyező – szerzetesi életeszményekhez képest a közösséggé szerveződés iránya, és az aszkézis túlzó formáival szembeni távolságtartás felerősödése. Nagy Szent Baszileiosz reguláját már ezek a vonások jellemezték. Benedek továbbvitte ezt a tendenciát, amikor hangsúlyozta, hogy szabályzata a „kicsinyek” és „kezdők” szempontjaira van figyelemmel, és nem akar senkit elriasztani szigorával. Benedek igazi „rómainak” bizonyult, amikor a közösségi szerveződés gyakorlatias vonásait helyezte előtérbe, és józan rendszerességet várt el szerzeteseitől mindennapi tevékenységük során. Az is „antik római” vonásnak tekinthető, ahogyan a „középút” és a „mértéktartás” gyakorlatát (metrón) érvényesítette regulájában. Ezeket az értékeket fejezte ki az ora et labora (imádkozzál és dolgozzál!) eszménye, amely a közös munka, illetve a közösségben történő zsolozsmázás, zsoltáréneklés váltakozására építette fel a szerzetes napirendjét. Az egyéni imádságok gyakorlata helyett Isten közösségben megvalósuló dicsérete és szolgálata vált a bencés regula szemléleti alapjává (opus Dei). A szerzetes nem aszketikus gyakorlatokkal fejezte ki Isten iránti elkötelezettségét, hanem az engedelmesség révén, ami a közösségben annak vezetője, az apát iránt nyilvánulhat meg. Az engedelmesség abszolút erénnyé vált – egyben a középkori nevelés egyik izgalmas alapkérdésévé –, ami felülmúlta a többi erényt, és a közösség szerveződésének alapelvévé vált. Benedek megkövetelte szerzeteseitől az egy helyben lakást, ami elősegítette a közösség rendszeres életvitelét (stabilitas loci). Az imádság és a munka egyensúlyát megvalósító bencések a helyben lakás követelménye révén idővel olyan kolostori központokat alkottak vidéken, amelyek hozzájárultak környezetük „humanizálásához”.