A profán/világi szféra autonómiájának megszilárdulása, és a szakrális szférával való folyamatos kölcsönhatás lehetősége alapvető következményekkel járt az európai kultúra fejlődésére nézve. Számos Európán kívüli civilizációban úgynevezett „vallási kultúrával” találkozunk, ahol kevéssé ismerik el a világi ismeretek önálló létjogosultságát. A kereszténység és az iszlám összevetésekor például lényeges kérdés, mennyiben van lehetőség a szent szövegek értelmezésén nyugvó teológia mellett a filozófia művelésére. Ennek kapcsán azt szokták kiemelni, hogy az iszlám a biztató kezdetek után végül elutasította, hogy a Korán magyarázatán túl olyan gondolatforma is lehetséges, amely az emberi ész világánál vezet Isten jobb megismerésére. Ehhez a felfogáshoz képest Aquinói Szent Tamás (1224–1274) arra törekedett, hogy tágan vonja meg az emberi ész használatának határait, és megteremtse a hit és az ész harmóniáját. Szent Tamás fontosnak tartotta az emberi ész autonómiáját, de sohasem szigetelte el a hit szempontjaitól. Ezért gondolkodásmódja egyszerre fejezte ki a szakrális és a profán szférák születő önállóságát és gyümölcsöző kölcsönhatásának lehetőségét.