A hellenisztikus „globális” kultúrában a fejlődő latin nyelvet beszélő rómaiak számára saját anyanyelvük művelt irodalmi nyelvként kezelése sokáig fel sem merült. A latin nyelv írott változatban előbb szerény nyelvemlékekből, töredékekből a Kr. e. 7–6. századtól ismert számunkra. A klasszikusnak nevezett nyelvállapot a Kr. e. 2. század végétől a Kr. u. 2. század végéig tart. A „klasszikus” (classis = osztály → „első osztályú” → „kiváló”) megkülönböztetés nem csupán egy késői értékítéletet tükröz, hanem az adott kor törekvéseit is. A latin irodalmi nyelv, a nyelvi „norma” tudatos kialakításának kora ez (hasonlóan a magyar nyelvújítás korához), ami nem kis részben társadalmi és kulturális mozgásokat, törekvéseket is megjelenít. A fejlődési szakaszt a nyelvtant leíró és továbbadó grammaticusok, költők és szónokok tudatos tervezőmunkája alapozta meg, mely a görögben már lezárult klasszifikáció mintájára a helyesírástól kezdve a stílusig igyekezett egy konszenzusosan „értékes” nyelvváltozatot létrehozni. A korszak e szempontból meghatározó két nyelvi-irodalmi mércéje Caesar és Cicero munkássága, akiket még ugyanennek a korszaknak zárásaként Quintilianus emelt a követendő „klasszikus” pozícióba, évszázadok, sőt évezredek latin nyelvi etalonját teremtve meg ezzel.