A kései antikvitás jelentős eredménye volt a keresztény egyház tanításának megformálódása, illetve a keresztény latin műveltség megszületése. A milánói ediktum (313) lezárta az üldözések időszakát, és az „ókeresztény aranykor” kialakulásához vezetett, amelynek olyan szellemi nagyságok voltak a képviselői a 4–5. században, mint keleten Nagy Szent Baszileiosz, Nazianzoszi Szent Gergely, Nüsszai Szent Gergely és Aranyszájú Szent János, nyugaton Szent Ambrus, Szent Ágoston és Szent Jeromos. A 3–4. századtól került sor a „keresztény értelmiség” szélesebb rétegeinek kialakulására, amely a klasszikus antik kultúra ismeretében törekedett a keresztény igazságok megfogalmazására. Ennek előzményei a görög atyák esetében messzebbre nyúlnak vissza, mint nyugaton. Alexandriában Kelemen és Órigenész már a 2–3. század fordulóján felhasználták az antik kultúra eredményeit. Ehhez képest csak a 4. század utolsó negyedétől beszélhetünk a latin Nyugat szellemi érettségéről, aminek legjobb kifejezője Szent Ágoston teológiai, valamint Szent Jeromos filológiai és egzegetikai munkássága volt. A nagy múltú görög teológiai irodalom megismerése hozzájárult ahhoz, hogy a 4–5. század fordulójától nyugaton is értékes latin nyelvű teológia bontakozott ki. Lactantius, Hilarius, Paulinus Nolanus, Prudentius művei a keresztény szépirodalom kezdeteit jelentették. A latin nyelvű teológiai és szépirodalom hatása nem a kései antikvitás korában, hanem a középkor évszázadai alatt teljesedett ki igazán.