Az oktatáspolitika teljes mértékben az eddig említett közösségi dimenzióknál alacsonyabb szinten, az országok belső ügyeként ölt értelmezhető formát. Magyarországon ez az országban élő nemzetiségeket is magában foglaló s a határon túli magyarságot is képviselő nemzeti oktatáspolitikát jelenti, míg más felépítésű struktúrákban, így például az államszövetségekben további szabályozási szintekhez vezethet a tagállamok és az államszövetség között. Hazánkban az oktatáspolitika meghatározó eleme, ún. aktora, az állam, mely a legfőbb törvényhozó szerven, az Országgyűlésen, valamint a végrehajtó apparátuson – a kormányon és a közigazgatáson – keresztül mind a stratégiaalkotásban, mind a szabályozásban, mind a fenntartásban és a működtetésben fő szerepet játszik. Míg ez a lehetőség és kötelezettség korábban, a 19. századig, az egyházak és az állam között oszlott meg, a rendszerváltozástól kezdődően a nemzeti köznevelésről szóló 2011. évi CXC. törvény megjelenéséig részben az állam és a helyi önkormányzatok közt oszlik meg. Utóbbiak az oktatáspolitika vetületei közül döntően a fenntartás és a működtetés (valamint az ehhez kapcsolódó stratégiaalkotás) lehetőségében és kötelezettségében részesültek. Mindez nem csupán aránytalanságokhoz s ezeken keresztül működésképtelenséghez vezetett, de egyúttal felvetette az állam felelősségvállalásának szükségét is ezen az önkormányzatokra bízott területen.